Nyelv

A kínai nyelvről

Írta: Dr. P. Szabó Sándor

A kínai nyelv (kínaiul zhongwen, vagy hanyu), amelyen belül sokféle nyelvjárást különböztetünk meg egymástól, genealógiai szempontból a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik. Évszázadokon át az egész kelet-ázsiai régió legfőbb közvetítőnyelve volt, segítségével érintkeztek a térség népei, kínai nyelven íródtak a térség írásművei. A kínai nyelvet nem véletlenül nevezik gyakorta – múltbeli jelentőségére utalva – „Ázsia latinjának”. Ugyanakkor mai jelentőségét véve figyelembe, a kínai nyelvet nyugodtan nevezhetjük „Ázsia angoljának”. Kelet-ázsiában ma a kínai nyelv alapvető nyelve mind az üzleti kommunikációnak, mind a kommunikáció más területeinek. Ma a kínai nyelvet többen beszélik, mint bármely más nyelvet a világon.

A kínai nyelv dialektusai és a kínai köznyelv

A kínai nyelvtanulás megkezdésekor fontos figyelembe venni, hogy a kínai nyelvnek igen sokféle dialektusa létezik, és nem érdemes valamely lokális – vagyis valamely kisebb területre korlátozódó – dialektust választani. A Keleti Nyelvek Iskolája nem egy lokális dialektust oktat, hanem a kínai köznyelvet, amelyet Kína egész területén beszélnek.
A kínai nyelvjárások rendkívül nagy mértékben – gyakorta az érthetetlenségig – eltérnek egymástól. A nyelvjárások szempontjából két nagy régiót szoktunk megkülönböztetni egymástól: az ún. északi és déli régiót (a kettő közötti hozzávetőleges választóvonalat a Yangzi-folyó vonala jelenti). Míg az északi nyelvjárások közötti eltérés viszonylag kicsi, addig a déli nyelvjárások némelyikét akár önálló nyelvnek is lehet tekinteni (manapság a nyelvészek egyre gyakrabban tesznek így). Azonban Kínában létezik egy standard nemzeti nyelv is, ezt a kínaiak putonghuának ???, vagyis „köznyelvnek” hívják, Nyugaton pedig gyakorta a „mandarin kínai” (mandarin Chinese) elnevezéssel illetik. Ez Kína hivatalos nyelve, az a nyelvváltozat, amelyet az ország szinte valamennyi lakója beszél. A kínai köznyelv – a putonghua – nem egy mesterségesen létrehozott nyelv, hanem az északi nyelvjárásokon, azon belül is elsősorban a pekingi dialektuson alapul. Ennek a nyelvváltozatnak a hivatalossá tételében fontos szerepet játszott, hogy az ország lakosságának körülbelül 70 %-a eleve a putonghuától alig eltérő északi nyelvjárások valamelyikét beszéli. Nem véletlen tehát, hogy a „kínai nyelv” mára elsősorban a „putonghuát” jelenti világszerte.
A Keleti Nyelvek Iskolájában a putonghua, vagyis a mandarin kínai, a kínai köznyelv szakszerű oktatása folyik.

A kínai nyelv tipológiai szempontból

A kínai nyelvnek megvannak a maga affixumai (toldalékai), például az aspektusjelölő szuffikszumok (le ?, guo ?, zhe ?), a potenciális infixum (de ?), a többesszám jelölő szuffixum (men ?) stb. Azonban az affixumok viszonylag csekély száma miatt a kínai erősen izoláló nyelv, így ellentétben például az agglutináló nyelvekkel, melyek közé a magyar nyelv is tartozik, gyakorlatilag nem alkalmaz ragozást. Éppen ezért a szintaktikai viszonyok kifejezésében fontos szerep jut a szórendnek. A szintaktikai viszonyok érzékeltetésének további fontos eszközei a partikulák, az elöljárószavak, a kiegészítők.

A kínai írás

A kínai írás szinte minden egyes szót önálló írásjeggyel, önálló írásjegy-kombinációval jelöl. A kínai írás egyszerre rendelkezik ideografikus és hangjelölő jelleggel. Az írásjegyek gyakorta tartalmaznak fogalmakra utaló komponenseket, ugyanakkor sokszor hordoznak a kiejtésre utaló írásjegy részletet – úgynevezett fonetikai elemet – is. Az írásjegyekben található fonetikai elemek azonban nem minden esetben mutatják meg a karakter mai, szabatos kiejtését. Gyakorta megesik például, hogy a karakterben lévő fonetikai elem korábbi nyelvállapotot tükröz.
A kínai írás egyszerre tekinthető szótagírásnak és szóírásnak. Ha az írásjegyek fonetikai terjedelmét vizsgáljuk, a kínai írás felfogható szótagírásként, ugyanis az írásjegyek rendszerint egy egyszótagú (monoszillabikus) szót jelölnek, vagy egy többszótagú (poliszillabikus) szó egyik szótagját. A monoszillabikus szavakat a kínaiak egy írásjeggyel írják le, a poliszillabikus szavakat pedig többel, a szótagok számának megfelelően. Ugyanakkor azonban a kínai írásjegyek által jelölt szótagok szinte minden esetben önálló szavak is egyben. A kínai nyelvben a poliszillabikus szavak rendszerint önállóan is értelmes egyszótagú szavakból konstruálódnak (a poliszillabikus szavak a homófónia kiküszöbölésére való törekvés termékei, gyakorta pl. szinonima-kompozíciók). Ez tehát azt jelenti, hogy a kínai írás szóírásnak is tekinthető.

A kínai nyelvben használt négy hangsúly

A kínai nyelv egyik fontos sajátossága, hogy a szótagok rendszerint meghatározott zenei hangsúllyal, tónussal rendelkeznek, és ezeknek a hangsúlyoknak (shengdiao ??) jelentés-megkülönböztető szerepük van. A putonghuában négy alapvető hangsúly létezik, ezek: 1. a magas szinttartó; 2. magas emelkedő; 3. eső-emelkedő; 4. eső. Sokan azt gondolják, hogy a hangsúlyok komoly nehézség elé állítják a kínai nyelvet tanulókat, valójában azonban diákjaink rendszerint már a tanfolyam első két hete után képesek tökéletesen képezni és pontosan felismerni mind a négy hangsúlyt.

Nehéz vagy könnyű a kínai nyelv tanulása?

A kínai nyelvtanulás legtöbb energia-befektetést igénylő része kétségkívül a kínai írásjegyek elsajátítása. Ugyanakkor az írásjegyek meghatározott vonástípusokból épülnek fel, és bizonyos rendezőelvek szerint konstruálódnak. Ahogy a tanuló kezdi megismerni az írásjegyek felépítésének különféle rendezőelveit, a kínai írás egyre természetesebbé, és egyre logikusabbá válik számára.
A kínai nyelv tanulását ugyanakkor jelentős mértékben könnyíti, hogy a tanulónak nem kell különféle ragozási táblázatokat magolnia, mivel a kínai nyelv izoláló, és mint ilyen, rendkívül csekély számú toldalékot alkalmaz.

http://www.keletinyelvek.hu/